Első pun háború

Első pun háború
Pun háborúk
A Földközi-tenger nyugati medencéje Kr. e. 264-ben
Dátum	Kr. e. 264-től Kr. e. 241-ig
Helyszín	Földközi-tenger, Szicília, Észak-Afrika
Eredmény	római győzelem, Karthágó Földközi-tengeri uralmának megtörése
Terület- változások	A békekötéskor Karthágónak át kellett adnia egész Szicíliát, valamint a sziget és Itália között fekvő szigeteket is a Római Köztársaságnak.
Harcoló felek
Az adatok megjelenítéséhez kattints a cím mellett található „[kinyit]” hivatkozásra.
Római Köztársaság Karthágó
Parancsnokok
Az adatok megjelenítéséhez kattints a cím mellett található „[kinyit]” hivatkozásra.
Marcus Atilius Regulus Gaius Lutatius Catulus Marcus Gaius Duilius Hamilcar Barcas Hannó, a Nagy Hasdrubal Xanthippus
A Wikimédia Commons tartalmaz Első pun háború témájú médiaállományokat.

Az első pun háborút Szicília birtoklásáért vívta a Római Köztársaság és Karthágó, miután a sziget nagy része a Kr. e. 3. század 70-es éveiben Karthágó fennhatósága alá került. Római szemszögből ez volt az első a pun háborúk sorában.

A Messzana városát Kr. e. 264-ben elfoglaló mamertinus zsoldosok az őket fenyegető Szürakuszai ellenében mind Rómához, mind Karthágóhoz fordultak segítségért. A térség két nagyhatalma között ezzel vette kezdetét a Szicíliáért vívott háború.

A partra szálló római csapatok (két légió) vereséget mértek az ekkor már szövetséges punokra és szürakuszaiakra, mire Kr. e. 263-ban II. Hierón szürakuszai türannosz békét kötött Rómával. Akragasz (Agrigentum) bevétele (Kr. e. 261) viszont néhány várost Karthágó felé fordított. Mivel Róma számára nyilvánvaló volt, hogy a háború megnyeréséhez a tengeren is diadalmaskodnia kell, gyors ütemben kiépítette flottáját – közben a karthágói hajóhad az itáliai tengerpartot pusztította. Ennek érdekében lemásolták a karthagói hajókat, és sajátjaikat egy hatékony újítással, a corvusszal szerelték fel. Ez egy horgas végű, tehát a másik hajóba akasztható csapóhíd volt, amit az ellenséges hajóba lehetett akasztani, átkelni rajta, és a közelharcban hatékonyabb katonáik szinte mindig legyőzték a karthágóiakat.^[1] Az új hajóhad Liparánál még vereséget szenvedett, de Kr. e. 260-ban Marcus Caius Duilius vezetésével a mylaei csatában jelentős győzelmet ért el. Kr. e. 259-ben római kézre került Korzika, majd a következő évben Szardínia, ahol a gyáva karthágói parancsnokot saját katonái feszítették meg.

Szicíliában Henna és Kammarina elvesztésével a pun erők a sziget nyugati csücskébe szorultak vissza. Róma ekkor expedíciós haderőt szerelt fel, hogy Afrikában mérjen csapást ellenfelére. A hajóhadnak Kr. e. 256-ban az Eknomosz-foki csatában kivívott győzelme lehetővé tette a Marcius Atilius Regulus consul vezette csapatok partraszállását. Regulus Tunisz bevételével Karthágó közvetlen közelébe jutott, ám Kr. e. 255-ben a Bagradasz folyónál vívott tuniszi csatában döntő vereséget szenvedett. Ennek egyik alapvető oka az volt, hogy a karthágóiak a had vezetését a rendkívül tehetséges spártai Xanthippusra bízták, a másik pedig, hogy itt vetették be először harci elefántjaikat a rómaiak ellen.^[1]

A kb. 2000 túlélő a nagyon jól védhető Aspis erődjébe szorult vissza. Mivel pedig Xanthippus a tuniszi csata után lemondott a karthágói sereg parancsnokságáról (a fáma szerint félt, hogy a féltékeny karhágói hadvezérek orgyilkost küldenek rá), a rómaiak ki tudtak tartani a felmentő flotta érkezéséig: Róma 350 hadi- és 300 szállítóhajót küldött az inváziós sereg maradékénak kimenekítésére. Ez a flotta a Hermion-foki csatában elűzte a karthágói flottát, és a felmentő sereg partra tudott szállni Észak-Afrikában. Itt rajtaütött az ostromlókon, végigrabolta a környék falvait, majd az egykori inváziós haddal fedélzetén elindult Szicília felé. A sziget déli csücske, a Passero-fok előtt azonban nagy viharba keveredtek, és a hajók nagy többsége elsüllyedt. Az áldozatok számát a történészek 100 ezer főre becsülik (nagy részük nem katona volt, hanem tengerész, illetve evezős rabszolga). A tragédiához hozzájárult a corvus, amely a viharos szélben instabillá tette a hajókat. Számos történész ezt tartja a történelem legsúlyosabb hajókatasztrófájának.^[1]

A küzdelem ezután Szicíliára összpontosult. Kr. e. 253-ban a rómaiak elfoglalták Panormoszt, és két évvel később a város falai előtt Lucius Caecilius Metellus több mint száz harci elefántot zsákmányolva aratott nagy győzelmet. Az újjáépített római flotta a drepanumi csatában Kr. e. 249-ben újabb kudarcot vallott, és gyakorlatilag ismét teljesen megsemmisült. Kr. e. 247-ben a szicíliai pun erők parancsnokságát Hamilkar Barkasz vette át, és több éven át sikerrel állt ellen a támadó rómaiaknak.

A háborúban mindkét fél egyre jobban kimerült, ám Róma még egyszer összeszedte tartalékait. Miközben Kr. e. 242-ben Lilybaenum és Drepanum elestével a punok elvesztették utolsó fontos támaszpontjaikat Szicíliában, a köztársaság újra felszerelt egy flottát. A Caius Lutatius Catulus vezette hajóhad az Aegates melletti csatában (Kr. e. 241) döntő diadalt aratott. A vereség hatására Karthágó békekötésre kényszerült. Róma Szürakuszai és környéke kivételével megkapta Szicíliát, és a szigeten megszervezte első provinciáját. A karthágóiak nagy hadisarcot fizettek. A vereség hatására a zsoldosok felkelést robbantottak ki Karthágóban, amit Róma újabb területek (Szardínia és Korzika) elfoglalására használt fel. Ez tovább növelte a feszültséget a két állam között.

• Nagy Képes Világtörténet, X. fejezet: Az első pún háború.
• Polybius Első pun háború Archiválva 2008. október 16-i dátummal a Wayback Machine-ben (angol nyelven)
• ↑ Kertész: Kertész István: A hódító Róma. Budapest: Kossuth. 1983. ISBN 963 09 2223 1  
• ↑ Hanula: Hanula Zsolt: 100 ezer ember veszett oda a történelem legsúlyosabb hajókatasztrófájában

Ez a történelmi tárgyú lap egyelőre csonk (erősen hiányos). Segíts te is, hogy igazi szócikk lehessen belőle!